Úgy gondolom, én már elvesztettem... Szerintem az ártatlanságot nem akkor veszíti el az ember, mikor először lefekszik valakivel, vagy másodszor... Az ártatlanság nem egy szűzhártya, nem a szexualitás nem ismerete. Az ártatlanság egy szemléletmód, egy világszemlélet, a dolgokhoz való hozzáállás... szerintem.
Hogy én mikor vesztettem el? Olyan három és fél éve kezdődött, és máig tart... de nagyjából már kiírtódott belőlem, úgy érzem. =( 2006-ban vállaltam fel magam előtt, hogy meleg vagyok, és elkezdtem vidékre járni szexelni srácokkal. Nem így szerettem volna elkezdeni az "új", meleg életemet, de nem találtam több hónapig párt, és nem bírtam magammal, kívántam a szexet, és kíváncsi is voltam. Megismertem egy srácot még ősszel, de csak neten leveleztünk. Ő lett később az első párom 2007 február végétől majdnem fél éven át. Ő Észak-Magyarországon élt, én Pesten. "Majdnem szerelem volt." A vele való szakítás kicsit megtört, de azt hiszem még ártatlan voltam. Már tudtam, hogy a párkapcsolatok nem olyanok, mint a mesében, de hittem a Hercegben, hittem, hogy én is lehetek valakinek a Hercege. Hittem, hogy elég lehetek valakinek egy életre, hogy ki tudom elégíteni minden kívánságát. Hogy megfelelő vagyok én is egy monogám párkapcsolatra. Mert számomra ez jelentette az ártatlanságot, az ebben való hit. A hit, hogy van valahol egy srác, akivel egymást keressük, és ha megtaláltuk, nem fogunk másra vágyakozni, csak egymásra. Valamivel több, mint egy évvel a szakítás után, 2008 őszén úgy éreztem, megtaláltam a Hercegemet. Varázslatos volt. Hittem, hogy ő is így érzett. Már nem tudom, de már annyira nem is érdekes ez számomra. Első látásra beleszerettünk egymásba, és elkezdődött az a másfél év, ami életem egyik legszebb időszaka volt. Sok szenvedéssel is járt és egyben gyönyörűségteljes volt. Nekem ezt jelenti a szerelem. A szenvedély, a szenvedés és az egymás iránti örök vágyakozás végtelen keveredését. Fél év után összeköltöztünk Budára egy álombeli helyre. Minden olyan álomszerű volt... külsőre. Azt hiszem ez a kapcsolat volt az ártatlanságom elvesztésének koronája. A második randin kiderült - mivel a volt párom nagyon őszintén elmondott mindent -, hogy milyen élete volt neki előttem. Összetörtem. Nem értette szerintem, vagyis érthette, csak ő már nem ilyen volt... olyan volt, mint én most. Pedig egy évvel fiatalabb volt. Szerintem ez is szerepet játszhatott abban, hogy tetszettem neki: még ártatlan és naiv voltam. Hittem a Nagy Szerelemben, az Örökké tiszta, szó szerinti, kiskapuk és apróbetűk nélküli jelentésében. Azt gondolom, ő is szeretett volna hinni ebben újra. Mint amikor egy öregember egy fiatal csajban/srácban a fiatalság szépségét szereti leginkább. A hévet, a gondtalanságot... a hozzá képesti ártatlanságot.
Szóval vissza a lényeghez: a volt párom szaunákba járt, sötétszobában és vécékben szexelt idegenekkel, sok kalandja volt és sok előző kapcsolata - igaz a leghosszabb is fél év körül volt. Én is voltam akkorra már több fiúval, hármasoztam is, de a szaunák és sötétszobák, a vécékben szopás világa nagyon távol állt tőlem. Undorodtam ettől a gondolattól, taszított, és egyben iszonyatosan izgatott. Mikor mindezt elmondta, iszonyatos érzés hasított belém. Talán csak a szakítás tudatosulása volt ennyire mellbevágó érzés. Úgy éreztem, hogy hasadok. Iszonyatosan beleszerettem, egy kedves, figyelmes, szeretetre szoruló és méltó kisfiút láttam benne, aki ugyanakkor képes biztonságot nyújtani, és ezzel a képpel állt szemben egy olyan srác képe, aki egy buzi kurva. Egy ribanc, akit ötezren kúrtak, aki megdugott akit csak akart, aki elv nélkül lefeküdt, ha úgy érezte jónak és az ösztöneit nem gátolta. Ma sem tudom, hogy milyen arányban volt bennem az irigység erre a fajta életmódra és milyen mértékben volt ebbe a szörnyű érzésben, amit ez az infó kiváltott bennem, az, hogy egy szajhának tartottam.
Nem merült föl bennem, hogy megcsalna, tudtam, hogy ő is nagyon szeret, de az érzés, hogy az a fiú, akit én szeretek hány emberrel volt... a tudat, hogy hányan láthatták elmenni, hányan élvezhették a teste vonaglását, hányan láthatták azt a tekintetet, azt a vágyat a szemében... És a kérdés: tud-e ez az ember velem más lenni? Tudok-e neki nyújtani valami újat? Persze, hogy tudtam, ma már tudom. De az, hogy együtt maradtunk másfél évig, az mindkettőnk hihetetlen lelki munkájának is az eredménye volt. Az én részemről az elején biztosan. Meg kellett értenem, el kellett fogadnom, hogy az a srác, akibe beleszerettem, és az a ribanckodó pasi, aki előttem volt egy és ugyan az a személy lehet. Benne van mind a két rész. És én próbáltam kielégíteni mindkét részét. Aztán szakítottunk, az okok most nem számítanak. De a kapcsolat alatt megkezdett munka a szakítás után fejeződött be, teljesedett be végleg. Akkor fogadtam el, hogy nem két rész van, hanem egy. Hogy az emberek igenis megcsalják egymást, hármasozhatnak, hogy a monogámia csak álom... Hogy hiába szeret engem valaki teljes szívéből, akkor is megkíván mást is és le akar vele feküdni. És elhittem már, hogy én is ilyen vagyok. És mikor mindez megtörtént, az ártatlanságom elillant. Azt hiszem meghalt bennem valami... De remélem csak alszik valahol nagyon mélyen, és jön majd valaki, akinek segítségével közösen egy pillanat alatt a felszínre hozom.
Szakítás után elkezdtem olyan dolgokat csinálni, amik vonzottak a volt párom régi életéből, és a kapcsolat alatt nem csinálta: eljártam fürdőkbe, nudista napozókra, és elnéztem szexbárba és szaunákba is. Azt hiszem ezt azért tettem, mert meg akartam érteni őt. Ezzel kicsit egyesültem is vele. De ez csak illúzió, és sosem élhetem át, miket érzett ő. És már nem is érdekel. Csak az a baj, hogy mire ide eljutottam, kicsit kiégtem. Elvesztettem valamit, ami önmagában véve is vonzerő. Két éve vagyok egyedül. Szeretnék újra Hinni! Szeretném újra azt gondolni, hogy "rám valahol egy férfi vár". Szeretném azt érezni, hogy minden lehetséges. Most szabadnak érzem magam amúgy, de azt hiszem nem vagyok szabad. Az ösztöneim vezérelnek. Meg kell magam fegyelmezni, mert kellenek a korlátok. Ha nincsenek korlátok, nincsenek nagy örömök sem. Ha nincsenek korlátok, minden egy elfolyó massza, a jó és a rossz, az élvezet és a szenvedés, az öröm és a bánat...
Ezt a posztot az itt található oldal tartalma eredményezte bennem. Teljesen megértem a srácot... még ártatlan. Egy ártatlan srác nem élvezi kibeszélni a barátnőjét, a közös együttléteket. Egy ártatlan srác nem koccint a "pinasógorával".
De a nagy kérdés az: egy ártatlan srácnak van-e keresnivalója ezen a világon, ebben a világban? Vagy csak egy megoldás van: átváltozni, és elnyomni mindazt, ami érzékeny és szelíd, ami kedves és valóban szerethető, ami igazán szeretetteljessé tesz? Képesek vagyunk-e egyáltalán ártatlannak maradni életünk végéig?
